Számít?

Pár évvel ezelőtt kis hazánkból rajtolt a Giro, és több ismerősöm is rám írt, hogy én is indulok-e rajta, merthogy most akkor ő megnézné ezt a bringaversenyt. Mert ugye én is valami bringás vagyok és akkor biztosan ott leszek a mezőnyben. Akkor még aktívan triatlonoztam, így joggal gondolhatták, hogy van némi közöm a kerékpársportokhoz. Biztos láttak valami posztot, vagy fényképet, ahol épp egy kétkerekű volt a seggem alatt. Innentől kezdve én bringaversenyző voltam az ő szemükben. Teljes képzavar. Ez a kis prológ pár sorral lentebb remélhetőleg értelmet fog nyerni.

Az emberbe evolúciósan bele van kódolva a versenyszellem. Már a kőkorszakban is az vezethette a törzset, ehetett elsőnek a legjobb és legtáplálóbb falatokból és tehette magáévá a legkívánatosabb asszonyokat, aki a legmesszebb hajította a dárdát, leggyorsabb futott, vagy a legnagyobb vadállatot ejtette el. Érhető tehát, hogy a győzelem, a legjobbak között is legjobbnak lenni automatikusan kapcsolódik a kiváltságossággal, vagy legalábbis annak érzésével. Ezért tudnak rengetegen rajongani a profi sportolókért, ezért tekintik őket sokan példaképként és ezért nézik milliók az olimpiát, vagy bármilyen nagyobb világversenyt, legyen szó akármilyen, a közepesnél népszerűbb sportról. Ha máshogy nem is, legalább így tudunk kapcsolódni a kiváltságosokhoz – ha részesei vagyunk a sikereiknek, általuk részünk lesz belőle.

Emiatt szeretjük azt hinni, hogy mikor valami, a mi mércénk szerint hatalmas dolgot véghezviszünk, valamit elérünk a sportban – legyen az egy dobogós helyezés, vagy egy nagyobb kihívás teljesítése –, akkor arra majd mások is felfigyelnek és elégedetten csettintenek, hogy "na, ez igen, ő megcsinálta". És emiatt gondoljuk azt, hogy ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy elvárnánk – vagy, ahogy mások elvárják tőlünk –, akkor megszégyenülünk, onnantól senkik vagyunk. Jön az eredménymosdatás és a magyarázkodás önmagunknak és a környezetünknek.

A valóság azonban sokkal inkább az, hogy pont telibe szarja mindenki, hogy mit teljesítettünk, vagy épp nem teljesítettünk a versenypályán – a legszűkebb családi, sportbaráti kört leszámítva. Azt a hamis tévképzetet legyőzni, hogy számít az eredmény, az egót leuralni, majd elengedni nem is olyan könnyű mutatvány. Sokszor ezért is nagyon nehéz feladni egy versenyt. Nekem legalábbis ezért volt – szerencsére nem túl sokszor – nehéz. Persze a beletett melót is lehet siratni, de az legalább nem vész el. Senkit sem fog érdekelni, hogy DNF került a neved mellé, vagy egy jónak számító időeredmény. Hiszen a legtöbben még azzal sincsenek tisztában, hogy triatlonozol, maratonokat futsz vagy országúti bringázol.

Ettől függetlenül természetesen lehetünk büszkék magunkra és az elért eredményeinkre, de ne ettől várjuk, hogy olcsóbb lesz a kenyér. És legfőbbképp ne ettől tegyük függővé, hogy jó embernek számítunk-e, hogy szerethetők vagyunk-e. Nem a megnyert és nem is a feladott versenyink alapján fognak minket megmérni.