Budapest maraton, második felvonás

A zamárdi félmaratont követően már csak egy-két nehezebb edzés és a finomhangolás maradt, ami a számok alapján – és érzetre is – annyira jól ment, ami még engem is meglepett. Pedig amikor nyáron elkezdtem a specifikus felkészülést, rendszeresen elcsodálkoztam azon, hogy hogy a francba tudtam én tavaly 3:45-ös tempóban lefutni egy teljes maratont, miközben most még egy kilométer sem nagyon ment ebben az iramban. De versenyezni szerettem volna, így folytattam a felkészülést. Csak semmi görcsösség, nulla elvárás. Trust the process.

De miért épp a Budapest maraton? Ahogy egy korábbi bejegyzésben már írtam, nyáron kezdett el igazán hiányozni a versenyzés élménye és a strukturált edzésterv adta keretrendszer, így elkezdtem böngészni az őszi versenynaptárt. Az eredeti elképzelés ekkor még az volt, hogy Kapuváron futom ki magam, mert a szervezők feldobtak egy kínai utat a győztesnek, de a kínai út menet közben bizonytalanná vált, majd pénzdíj lett belőle. Végül egyébként mégis csak lett utazás és versenynevezés a Xiamen Haicang félmaratonra, de ez nyáron még elég képlékenynek tűnt, ellentétben azzal a biztos ténnyel, hogy a Budapest maraton egyben magyar amatőr maratoni bajnokság is lesz. És az igazat megvallva egy bajnoki cím még úgy is jobban mozgatta a fantáziám, mint egy egész napos repülőút a világ másik felére, hogy az csak egy amatőr bajnoki cím, amit nagyjából sehol sem jegyeznek, és sehol sem kommunikálnak. Különben sem igazán vágyok Ázsiába, meg úgy általában keleti irányba még akkor sem, ha ingyen van. A decemberi versenyzéssel kapcsolatban is voltak kételyeim, arról nem is beszélve, hogy semmi kedvem nem volt egyedül kirepülni, Fruzsina utazási költsége meg erősen hét számjegyű összeg lett volna, ami nyilván nem az a "belefér" kategória.

Főleg nem két költözés mellett.

Történt ugyanis – csak hogy ne legyen olyan zökkenőmentes a felkészülés –, hogy miután Fruzsina fejlesztőházának megtaláltuk az új helyet és átköltöztettük, kaptunk egy telefonhívást a korábbi albérletünk tulajdonosától, hogy eladják a lakást, költöznünk kellene. Mindezt két nappal az után, hogy hosszas gondolkodást követően bátorkodtunk lefoglalni egy olaszországi nyaralást. Így menjen az ember kikapcsolódni! Mire hazajöttünk, várt minket a cipekedés, bútorszerelés és dobozokból élés, meg persze a folyamatos kajarendelés – ami nekem, mint sporttáplálkozási szakembernek extra kihívást jelentett. Nem leszek álszent, azért az augusztusban ünnepelt ötödik házassági évfordulónkra kapott harmincszeletes esküvői torta elfogyott, nagyrészt nekem is köszönhetően. Mondjuk nem jött rosszul az extra kalória. Szeptember elsejével pedig indult az úszóműhely és kezdődött a versenyidőszak is. Edzések kora hajnalban – a nyaralás alatt is –, pihentető alvás meg…azt inkább hagyjuk is. Logisztikailag nem volt egy egyszerű időszak, de végig az lebegett a szemem előtt, hogy meg akarom nyerni a korcsoportomat a budapesti versenyen. Lett volna kifogásom, ha nem sikerül. Mondhattam volna, hogy "azért nem, mert". De végig az volt a mantrám, hogy "annak ellenére". Annak ellenére, hogy sűrű volt az augusztus, szántam időt a futásra. Annak ellenére, hogy az edzésekhez szükséges cuccaim fele random dobozokban volt, elvégeztem a munkát. Annak ellenére, hogy nem volt konyhánk, próbáltam odafigyelni a kajálásra. Annak ellenére, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, megtettem mindent, ami tőlem telt.

A forma pedig egyre csak javult.

Amit mi sem mutat jobban, mint a pannonhalmi és zamárdi időeredmények és az ezekhez tartozó pulzusgörbék és az átélt erőfeszítés mértéke. A maratoni felkészülés utolsó kulcsfontosságú edzése akkorát szólt, hogy már azon kezdtem el gondolkozni, hogy illene rámenni az egyéni csúcsra Budapesten, miközben ez egy köztudottan nehéz, technikás és sok emelkedővel tarkított, nem túl gyors pálya. Ergo nem igazán kedvez egy ilyen küldetésnek, ha az embernek van korábbról egy egész jó mért ideje egy gyorsnak mondott európai pályáról. Előzetesen örültem volna annak is, ha a legjobbam közelében végzek, de végül új megvilágításba kerültek a dolgok. Persze az eredeti cél, az amatőr bajnokság végig fókuszban maradt, de jobb időeredménnyel az esélyek is jobbak.

A versenyt megelőző napon és vasárnap reggel is azt éreztem, hogy minden a helyén van, és tökéletesen készen állok. Nyugodt voltam és magabiztos. A rajt előtti jól megszokott protokollt végigpörgettem, benne a már most elengedhetetlenné vált Bemer kezeléssel, köszönhetően Péteréknek. Talán pár repülő még beleférhetett volna, de ez már nem oszt nem szoroz. A rajtrácsra csak az utolsó utáni pillanatban álltam fel, ahol nagy nehezen előreküzdöttem magam az első sorba, miközben szemeimmel folyamatosan a két aznapi – egyben már-már mondhatni örökös – játszótársat, Bercit és Krisztiánt fürkésztem. Az elmúlt időszakban nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy mi lenne az optimális stratégia, amivel a lehető legtovább tudunk együtt haladni úgy, hogy senkinek se fájjon, de mindenki ki tudja hozni magából a maximumot. Krisztiánnal mi mindenképp egy sub40-es idővel számoltunk, Berciben pedig reménykedtünk, hogy sokáig tudja majd tartani az iramot, de azt is tudtuk, hogy végig nagyon kell figyelnünk és alkalmazkodnunk a mezőnyhöz, nehogy lemaradjunk egy ígéretes sorról.

A rajtot követően elég hamar összeálltak elől a csoportok és meglepően hamar lenyugodtak a kedélyek, így már a második kilométertől be tudtunk állni az eredetileg eltervezett iramra. Az első 14km gyakorlatilag eseménytelenül telt, hoztuk végig a kötelező tempót, tettük a lábakat, frissítettünk, amikor kellett és haladtunk lépésről lépésre. Az első kör végén a "szokásos rutin": Fruzsina már várt a pálya szélén a tízóraimmal – további két gél és egy kulacs víz. Menet közben kissé megszakadt a sorunk, kellett pár másodperc és egy komolyabb ritmusváltás, hogy minden újra a régi kerékvágásba kerüljön. Apróságnak tűnhet, de később kritikus jelentőséggel bírt ez a mozzanat annak érdekében, hogy újra összeálljon az addigra hét főre apadó fiúbanda, mert a második körre fordulva elég rendesen feltámadt az északi szél. Konkrétan mintha falnak mentünk volna. Az addig megszokott 3:40 körüli tempónk simán csúszott ki 3:50-en kívülre még úgy is, hogy amennyire lehetett, beforogtunk egymásnak. Rohadtul nem élveztem, ahogy még viszonylagos szélárnyékban is fokozatosan hűlt ki a combom és a lábszáram a hideg szélben, miközben egyre csak apadtak az energiaraktáraim. 60 kilóval, stride-type futóként igazán komoly kihívás volt számomra ez a 10 kilométer még így is, saját zsíron pedig biztosan egyenes út lett volna a teljes kimerülés felé. Abszolút game changer volt, hogy fél órával korábban felértünk. Az Árpád hídra való felfutás ezután már szinte felüdülés volt. Végre már nem hűt, nem tol, csak emelkedik.

A Margit-szigeten aztán könnyes búcsút vettünk a sorunktól ellépő két erősebb futótól, néhányan pedig tőlünk szakadtak le, így a három muskétás együtt folytatta a már közel két órája tartó kalandot. Nálam nagyjából ekkor, olyan 30 kilométer körül jött a holtpont – bár ez most kivételesen nem mentális volt. Szimplán leürültem. A soron következő gélig viszont a frissítési tervem szerint még várnom kellett volna egy keveset. Innentől kezdve két lehetőségem maradt: tartom magam az eredeti tervhez és akkor jó eséllyel visszalassulok – miközben már így is szenvedtem a szétfagyott és lemerevedett lábaim miatt és a kezdeti lendületből sem sok maradt, sőt! Örültem, hogy a 3:50 körüli iramot át tudtam menteni valahogy a Duna túlsó partjára érve. A másik opció, hogy idő előtt feltépem az utolsó két nassolnivaló tasakját, aztán vagy elfogy a lendület pár száz méterrel a cél előtt, vagy nem. Legfeljebb az utolsó frissítőponton iszok egy kis kólát, vagy valami cukrosat. Vagy négykézláb mászok át a célvonalon. Nem agyaltam túl a dolgot, haraptam is ki az utolsó előtti gél száját. Majd rövidesen az utolsóét is. Amint bekerült a glükóz-fruktóz mátrix a véráramba, egyből kipattantak a szemeim és voilà, újra mentek a lábak. Csak tartson ki a végéig!

Az igazi feketeleves viszont még ezután jött!

Sokat gondolkoztam a szezonkezdés előtt, hogy milyen cipővel kellene pótolnom az előző három évben rongyosra futott Vaporfly-omat. Mert bár pár rövidebb versenyt még elbír, de egy maraton azért más tészta. Oda már nem elég, hogy a cipő könnyű és reszponzív, az sem árt, ha van némi csillapítása is, ami már nem igazán volt elmondható az én szeretett kis versenycipőmről. A futótechnikámhoz és a távhoz is ideális lépők viszont számomra már megengedhetetlen áron forognak, így maradt a kompromisszumos megoldás és beszereztem a Vaporfly következő generációs cipőjét – annak ellenére, hogy sejtettem, hogy azért nem ez lesz a legjobb alternatíva. Szerencsére találtam az egyik webshopban egy utolsó párt a méretemben, ráadásul fél áron is volt, így gyorsan lecsaptam rá. Kibontás után derült csak ki, hogy ez a 'B' verzió, ami valamelyest szűkebb felsőrészt és kialakítást takar, a belső talphossz alapján viszont pár milliméterrel még hosszabb is volt, mint a legutóbbi verzió, így adtam neki egy esélyt. A próbafutáson jól muzsikált, így bíztam benne, hogy a maratonon sem lesz vele komolyabb gond. Nyilván nem írnék a cipőről egy egész bekezdést, ha minden olyan fasza lett volna vele. 34km körül már annyira eldagadt a lábfejem, hogy teljesen kitöltötte a rendelkezésre álló helyet, ami miatt minden talajfogáskor rendesen éreztem a körmeimet – szinte biztos voltam benne, hogy el fogom veszíteni valamelyiket a nap végére, de végül megmaradtak –, a sarkam véresre cseszte a sarokpárna és mindkét nagylábujjamon nőtt egy-egy vérhólyag is. A fájdalommal még az ember valahogy meg is birkózik egy ilyen helyzetben – van az az adrenalin –, az igazi problémát az jelentette, hogy a lábujjam túlcsúszott a talpbetéten, így nem oda érkeztem talajfogáskor, ahol a karbonlemez meghajlik, ennek köszönhetően az elrugaszkodásom és így végeredményben a teljes futómozgásom is szétesett. Tulajdonképpen egy pár deszkapallón futottam a táv utolsó negyedét, átpréselve magam egyik lépésről a másikra. Mindezt addigra már szétvert és átfagyott lábakkal, nulla darab géllel a zsebemben. Innen szép nyerni, szokták mondani. De legalább már nem volt sok hátra.

Ekkor lószolt nyakon hátulról egy fiatalokból álló csapat, akikre először megpróbáltam felzárkózni, mert bár nem mentek rossz tempót, de azért futható volt az iram, amit diktáltak. Pár száz méter után aztán feladtam az üldözésüket és megnyugtattam magam azzal, hogy biztosan 30 kilométerre neveztek, vagy váltóznak, és azért bírják még így. Az igazi megnyugvás akkor jött, mikor a következő chipes időmérő ponton a speaker elkezdte sorolni a neveket. Ismertem a srácokat még a triatlonos időkből, így hátradőlhettem, egyikőjük sem az én korcsoportom. Fussatok, bolondok! Én meg majd csak elbotorkálok valahogy a célig. Már csak azon a zöldre festett hídon kell átjutni, meg előtte azon a macskaköves úton – az mennyire egy utálatos dolog tud lenni ilyenkor! Onnantól pedig már lejt a célig, lefelé meg a szar is gurul. Innen már meglesz! Az utolsó 800 méteren még felért rám egy hozzám hasonló korú fickó, aki még azért rendesen megfuttatott a végén – hogy rohadna meg. Nem igazán tudom, hogyan tudtam volna feldolgozni, ha a korosztályos győzelmem pár másodpercen úszik el, így összeszorítottam a fogamat és kicsikartam magamból egy 78 másodperces utolsó 400 métert, biztos, ami biztos alapon. Jól esett, minek tagadni. 

És hogy honnan sejtettem, hogy az első helyen állok? A korábban faképnél hagyó fiúcsapat egyik tagjának Péter Attila azzal olvasta be a nevét, hogy "itt jön a harmadik legjobb magyar", közte és közöttem pedig nem volt számottevő a különbség, a köztünk befutó néhány sráccal meg kilométereken át haladtunk együtt, így nagyjából sejteni lehetett, hogy nagyobb részük külföldi. Ebből már az is kiderült számomra, hogy valószínűleg a negyedik legjobb magyar lettem aznap, illetve mivel a top3 huszonéves fiatalokból került ki, így nekem állt a zászló a szenior korosztályban. De azért az a 400 méter még kellett a végére...

A célba aztán óriási mosollyal az arcomon futottam be. Boldog voltam, büszke és maradéktalanul elégedett, annak ellenére is, hogy nem sikerült megfutnom az előre eltervezett időt – és az abszolút top10-be sem fértem be, amiben titkon nagyon bíztam. Külön öröm volt számomra, hogy Krisztián pár másodperccel utánam érkezett meg, Berci pedig minden előzetes várakozást felülmúlva megjött másfél percen belül. Nagyon jó érzés volt együtt futni a srácokkal az elejétől a végéig, majd beleomlani a feleségem karjaiba a kordonoknál és együtt ünnepelni. Amiért jöttünk, azt hazavisszük, zsebben a korcsoportos győzelem! És végül még az egyéni csúcsomtól sem maradtam el sokkal.

Fun fact: ha sikerült volna megfutni a srácoknak korábban átküldött itinert, akkor összejöhetett volna az abszolút top10 is. Meg, ha nem szakadok le a fiatalokról, akkor a harmadik legjobb magyar lehetettem volna. Meg, ha nem fúj a szél, meg, ha nem kellene egy kisebb afrikai ország éves költségvetését elkölteni egy pár versenycipőért.

De a sportban nincs ha!

A sportban csak itt és most van. A pályán minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. És ha ebből minél többet meg tudsz ragadni, minél többet meg tudsz élni, akkor már nyertél. A legtöbben azt gondolják, hogy a futás a sebességről, a megtett kilométerekről, az érmekről, a győzelmekről, a rekordokról szól. De a futás valójában a magunkkal és a démonainkkal való küzdelemről szól. Arról, hogy megkeressük a határainkat, hogy aztán átlépjünk rajtuk. Hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol az elme kiürül, és már nem korlátoz semmiben, ahol elcsendesedik minden, ahol már nem érzed a fájdalmat és a test, mint egy finoman hangolt gépezet csak végzi a dolgát. Ahol egyszerre szűkül be a tér, de élesedik ki minden körülötted. Ahol próbára tesszük a valódi, meztelen és nyers énünket. A futás a közben megélt pillanatokról szól. Arról, amikor azt érzed: ez én vagyok, itt vagyok.